F Ö L D I P É T E R : K I Á L L Í T Á S - M E G N Y I T Ó
Sulyok Gabriella „Sumer agyagtáblákhoz” című grafika-sorozata úgy nyújt áradásélményt, ahogy egy kósza kis vonal beleakad a papír felületébe, majd tétován elkezdi írni azokat a magától értetődő, de egyre automatizálódó jeleket, üzeneteket, amelyek gerjesztik a formát, gerjesztik a teret. Ez a vonal-ritmus átveszi az én belső ritmusomat. A két ritmus találkozása pedig egyre nagyobb magabiztossággal tölt el. Ez a magabiztosság egy bizonyos fokon olyan végérvényességre jut el, hogy a gesztus teremtő jellege dacolni kezd annak pusztító jellegével. Fölülírja a már eddig teremtetteket, ráíródik azokra, tisztázza hangsúlyaikat úgy, hogy a papírnak tere lesz, amelybe szinte bele lehetne nyúlni, bele lehetne tapintani: egyszerűen megjelenik a papíron valami, ami belőlem áradt ki, belőlem született meg. Ennek a nyomhagyásnak van egy olyan fajta gerjedelme, amit az ember nem tud máshoz
hasonlítani, csak a teremtő erőhöz. Ahhoz a teremtő erőhöz, ami folyamatosan bennünk lappang, de belőlünk kifelé áramlik és egy magasabb rendű teremtő erőhöz kapcsolódik. A belső teremtő erő áradásának sajátos ritmusai alakulnak ki, amelyek a papír felületén alakzatokká szerveződnek. Fölvesznek valamilyen formát, majd hagyják azt átalakulni. Úgy érzékelhető ez, mint ahogy a csoportosan repülő madarak sűrű egymásmellettiségükkel szerveződnek alakzatokká, majd – ritkítva egymás közti távolságukat – átalakul összetartozásuk formája.
Akár a természet teremtő erőinek, akár a grafikusművész alkotói teremtő erejének áradását figyeljük, láthatjuk, hogy az áradás ritmusainak rendjéből, a felület fakturális játékaiból létrejön a teremtett forma.
Az a teremtő erő, amit a művésznő magában hord és velünk megoszt, az ég és a föld gerjedelme mentén próbálja meghatározni a saját létezését és a saját művészetét is. Ebben a meghatározásban benne rejlik a változás örökkévalósága, a keletkezés és a teremtés ígérete.
2006 – Pásztói Múzeum, Pásztó
Sulyok Gabriella „Sumer agyagtáblákhoz” című grafika-sorozata úgy nyújt áradásélményt, ahogy egy kósza kis vonal beleakad a papír felületébe, majd tétován elkezdi írni azokat a magától értetődő, de egyre automatizálódó jeleket, üzeneteket, amelyek gerjesztik a formát, gerjesztik a teret. Ez a vonal-ritmus átveszi az én belső ritmusomat. A két ritmus találkozása pedig egyre nagyobb magabiztossággal tölt el. Ez a magabiztosság egy bizonyos fokon olyan végérvényességre jut el, hogy a gesztus teremtő jellege dacolni kezd annak pusztító jellegével. Fölülírja a már eddig teremtetteket, ráíródik azokra, tisztázza hangsúlyaikat úgy, hogy a papírnak tere lesz, amelybe szinte bele lehetne nyúlni, bele lehetne tapintani: egyszerűen megjelenik a papíron valami, ami belőlem áradt ki, belőlem született meg. Ennek a nyomhagyásnak van egy olyan fajta gerjedelme, amit az ember nem tud máshoz
hasonlítani, csak a teremtő erőhöz. Ahhoz a teremtő erőhöz, ami folyamatosan bennünk lappang, de belőlünk kifelé áramlik és egy magasabb rendű teremtő erőhöz kapcsolódik. A belső teremtő erő áradásának sajátos ritmusai alakulnak ki, amelyek a papír felületén alakzatokká szerveződnek. Fölvesznek valamilyen formát, majd hagyják azt átalakulni. Úgy érzékelhető ez, mint ahogy a csoportosan repülő madarak sűrű egymásmellettiségükkel szerveződnek alakzatokká, majd – ritkítva egymás közti távolságukat – átalakul összetartozásuk formája.
Akár a természet teremtő erőinek, akár a grafikusművész alkotói teremtő erejének áradását figyeljük, láthatjuk, hogy az áradás ritmusainak rendjéből, a felület fakturális játékaiból létrejön a teremtett forma.
Az a teremtő erő, amit a művésznő magában hord és velünk megoszt, az ég és a föld gerjedelme mentén próbálja meghatározni a saját létezését és a saját művészetét is. Ebben a meghatározásban benne rejlik a változás örökkévalósága, a keletkezés és a teremtés ígérete.
2006 – Pásztói Múzeum, Pásztó